Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az elmúlt pár hétben három különböző országban jártam rock koncerten, amiből ráadásul két előadás immáron a valaha volt legjobb koncert képzeletbeli dobogóján foglal számomra helyet. A blog szempontjából a sokat emlegetett hogyan óvjuk ilyenkor a hallásunkat téma miatt lehetne a Pearl Jam koncert is érdekes, de persze volt itt más is, amiről vétek lenne nem írni.
Pearl Jam koncert a Stadthallében – 2014. június 25. Fotó: PM
Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásomat a Pearl Jam-mel. 1992 volt. Mivel relatív késésben voltam az edzésről, idegesen robogtam végig a stoplisban a kollégium folyosóján. A tévészobából valami döbbenetesen jó, számomra addig ismeretlen dal hangjai szűrődtek ki a félig nyitott ajtón keresztül.
Jó idők voltak, például akkor még zenecsatorna volt az MTV.
A helység üres volt, valaki úgy hagyta a készüléket. Egy egészen egyedi, de módfelett energikus zenekar fekete-fehér videó klipje ment. Földbegyökerezett lábbal bámultam végig a hátralévő pár percet, akkor már nem számított, hogy elkések vagy sem (persze nem késtem el, Béla bá’), de egyszerűen tudnom kellett, hogy kik azok a kockás inges-bakancsos fazonok.
Akkor ott el is dőlt minden. A zenekarnak mániákus rajongója lettem, több, mint hatvan eredeti Pearl Jam cd és dvd sorakozik otthon a polcomon. Természetes volt, hogy abban a percben megvettem a jegyemet a bécsi koncertre, amikor a jegyértékesítés elindult. Jól tettem, mert már hónapokkal ezelőtt, pár nappal a pénztár nyitás után teltházas lett a show. Mivel a környéken nem játszik idén nyáron a zenekar, így rengeteg magyar, lengyel, cseh, szlovák rajongó tette tiszteletét a Stadthalléban, de láttam venezuelai és brazil zászlót is.
A koncertről nem írok most – úgysem lehet pontosan kifejezni azt a katartikus élményt, a Lángoló Gitárokon pedig amúgy is nagyszerű kritikával tisztelgett Dankó Gábor – viszont egy-két, a bloghoz kapcsolódó érdekességről igen. Ahogyan azt említettem, az elmúlt hetekben több koncerten volt szerencsém részt venni. Mindhármon hatalmas hangerő, dübörgő gitárok, dobhártya simogató dobok, harminc-negyvenes korosztály. Sziasztok, mi vagyunk azok, akik tíz évvel előbb kezdenek el majd hallókészüléket hordani, mint a nagyszüleink.
Biztos szakmai ártalom, de én ilyenkor önkéntelenül is kiszúrom a füldugós rajongókat. Az érdekes az volt, hogy míg a zömében magyar Iron Maiden rajongóval megtöltött Papp László Sportarénában alig-alig láttam, hogy bárki óvta volna a hallását, addig Amszterdamban az Ed Kowalczyk koncerten és Bécsben, a Pearl Jam-en rengeteg rockrajongó gondolt a jövőjére. A mellettem álló osztrák srácnak is volt füldugója, így miután elmondtam neki, hogy honnan jöttem és miért faggatózom annyit, megkérdeztem, hogy készíthetek-e pár fotót róla a blog számára. Mondta, hogy miért ne, szereti Magyarországot, a kétezres évek környékén járt a Szigeten is (a Therapy?-t emlegette), és hogy szerinte teljesen természetes, hogy óvja a hallását, mindig így jár koncertre. Igazából azon csodálkozott, hogy nekem miért nincs a fülemben valami hallásvédő eszköz…
Az osztrák rajongó szerint természetes, hogy óvja a hallását – Fotó: PM
Aztán pár perccel a kezdés előtt észrevettem egy másik releváns rajongót, ott állt pár sorral előttem. Hallókészüléket viselt mindkét fülén. Fül mögöttit, nyitott illesztéssel. Ő is olyan 35-40 éves lehetett. Mivel nagyjából egy percen belül kezdődött a koncert, sajnos már nem tudtam vele beszélni. Pedig szívesen elmondtam volna neki, hogy nagyszerű dolognak tartom azt, hogy valaki nem mond le a zene szeretetéről, a koncertek fantasztikus hangulatáról a hallásproblémája miatt. Csupán jó minőségű, megfelelően kiválasztott és beállított hallókészülék, felkészült hallásspecialista szakember, valamint kellő elhatározás kell hozzá, és ott állhat a tízezer ember között, ugyanolyan izgatottan, mint bárki más a tömegben.
A Touring Poles (Amsterdam, Milan, Trieste, Vienna, stb.) pólós srácról írok – Fotó. PM
Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre a hallókészülékét. Még lefotózni sem tudtam őt úgy, hogy egyértelműen látszódjon az eszköz, pedig a fül mögötti típus ennél jobb szögben nem látszódhatna.
Stigma?
Ugyan. Nem hiszem, hogy akkor, ott ilyesmire gondolt volna. Azért volt ott, mert élőben akarta hallani a világ legnagyobb rock bandáját. Nem volt hajlandó lemondani az élményről. Azt gondoltam magamban, hogy igen, ez az! Ezt a képet kellene megmutatni mindenkinek, aki csak azért nem használ hallókészüléket, mert cikinek tartja.
A zene az emberiség egyik legcsodálatosabb, semmivel sem kiváltható vagy pótolható remekműve. Én sem mondanék le róla, még a világ összes kincséért sem.
Pláne nem egy-két ostoba ember otromba megnyilvánulása miatt.