Pearl Jam koncert a Stadthallében – 2014. június 25. Fotó: PM

Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásomat a Pearl Jam-mel. 1992 volt. Mivel relatív késésben voltam az edzésről, idegesen robogtam végig a stoplisban a kollégium folyosóján. A tévészobából valami döbbenetesen jó, számomra addig ismeretlen dal hangjai szűrődtek ki a félig nyitott ajtón keresztül.

Jó idők voltak, például akkor még zenecsatorna volt az MTV.

A helység üres volt, valaki úgy hagyta a készüléket. Egy egészen egyedi, de módfelett energikus zenekar fekete-fehér videó klipje ment. Földbegyökerezett lábbal bámultam végig a hátralévő pár percet, akkor már nem számított, hogy elkések vagy sem (persze nem késtem el, Béla bá’), de egyszerűen tudnom kellett, hogy kik azok a kockás inges-bakancsos fazonok.

Akkor ott el is dőlt minden. A zenekarnak mániákus rajongója lettem, több, mint hatvan eredeti Pearl Jam cd és dvd sorakozik otthon a polcomon. Természetes volt, hogy abban a percben megvettem a jegyemet a bécsi koncertre, amikor a jegyértékesítés elindult. Jól tettem, mert már hónapokkal ezelőtt, pár nappal a pénztár nyitás után teltházas lett a show. Mivel a környéken nem játszik idén nyáron a zenekar, így rengeteg magyar, lengyel, cseh, szlovák rajongó tette tiszteletét a Stadthalléban, de láttam venezuelai és brazil zászlót is.

A koncertről nem írok most – úgysem lehet pontosan kifejezni azt a katartikus élményt, a Lángoló Gitárokon pedig amúgy is nagyszerű kritikával tisztelgett Dankó Gábor – viszont egy-két, a bloghoz kapcsolódó érdekességről igen. Ahogyan azt említettem, az elmúlt hetekben több koncerten volt szerencsém részt venni. Mindhármon hatalmas hangerő, dübörgő gitárok, dobhártya simogató dobok, harminc-negyvenes korosztály. Sziasztok, mi vagyunk azok, akik tíz évvel előbb kezdenek el majd hallókészüléket hordani, mint a nagyszüleink.

Biztos szakmai ártalom, de én ilyenkor önkéntelenül is kiszúrom a füldugós rajongókat. Az érdekes az volt, hogy míg a zömében magyar Iron Maiden rajongóval megtöltött Papp László Sportarénában alig-alig láttam, hogy bárki óvta volna a hallását, addig Amszterdamban az Ed Kowalczyk koncerten és Bécsben, a Pearl Jam-en rengeteg rockrajongó gondolt a jövőjére. A mellettem álló osztrák srácnak is volt füldugója, így miután elmondtam neki, hogy honnan jöttem és miért faggatózom annyit, megkérdeztem, hogy készíthetek-e pár fotót róla a blog számára. Mondta, hogy miért ne, szereti Magyarországot, a kétezres évek környékén járt a Szigeten is (a Therapy?-t emlegette), és hogy szerinte teljesen természetes, hogy óvja a hallását, mindig így jár koncertre. Igazából azon csodálkozott, hogy nekem miért nincs a fülemben valami hallásvédő eszköz…

Az osztrák rajongó szerint természetes, hogy óvja a hallását – Fotó: PM

Aztán pár perccel a kezdés előtt észrevettem egy másik releváns rajongót, ott állt pár sorral előttem. Hallókészüléket viselt mindkét fülén. Fül mögöttit, nyitott illesztéssel. Ő is olyan 35-40 éves lehetett. Mivel nagyjából egy percen belül kezdődött a koncert, sajnos már nem tudtam vele beszélni. Pedig szívesen elmondtam volna neki, hogy nagyszerű dolognak tartom azt, hogy valaki nem mond le a zene szeretetéről, a koncertek fantasztikus hangulatáról a hallásproblémája miatt. Csupán jó minőségű, megfelelően kiválasztott és beállított hallókészülék, felkészült hallásspecialista szakember, valamint kellő elhatározás kell hozzá, és ott állhat a tízezer ember között, ugyanolyan izgatottan, mint bárki más a tömegben.

A Touring Poles (Amsterdam, Milan, Trieste, Vienna, stb.) pólós srácról írok – Fotó. PM

Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre a hallókészülékét. Még lefotózni sem tudtam őt úgy, hogy egyértelműen látszódjon az eszköz, pedig a fül mögötti típus ennél jobb szögben nem látszódhatna.

Stigma?

Ugyan. Nem hiszem, hogy akkor, ott ilyesmire gondolt volna. Azért volt ott, mert élőben akarta hallani a világ legnagyobb rock bandáját. Nem volt hajlandó lemondani az élményről. Azt gondoltam magamban, hogy igen, ez az! Ezt a képet kellene megmutatni mindenkinek, aki csak azért nem használ hallókészüléket, mert cikinek tartja.

A zene az emberiség egyik legcsodálatosabb, semmivel sem kiváltható vagy pótolható remekműve. Én sem mondanék le róla, még a világ összes kincséért sem.

Pláne nem egy-két ostoba ember otromba megnyilvánulása miatt.

A kép nem Budapesten készült. Itthon Terminator, majd Slayer polót viselt a dobos.

Rendhagyó kritika következik.

Mit keres egy 50 millió lemezt (vagy hogy hívják manapság?) eladó kanadai zenekar a Hallásspecialista Blogon? Jogosnak tűnik a kérdés, bár aki ott volt, az pontosan ugyanazokkal a tünetekkel küzd ezekben a pillanatokban, amikkel én. Korunk Bon Jovi-ja elintézte a hétvégénket, már ami a hallásunkat illeti.

És így már mindjárt érthető is.

Az előzenekar – az amerikai Skillet – a szokásos előzenekari hangzást kapta, nagy massza, iszonyatos hangerővel. A két fiú-két lány (milyen konzervatívok), két gitár-basszus-dob alapfelállás, két őrült vonóssal (hegedű, cselló, hogy nem mondjam gordonka – most akkor mégsem konzervatívok?) egészült ki. A stábjukat valószínűleg több stylist, fodrász, sminkes, stb. alkotta, mint technikus. Ennek ellenére hatalmas koncertet adtak, percenként megköszönve a Nickelback-nek a lehetőséget a turnén való részvételért. Az egész koncepció (zene, design, stb.) nagyon futurisztikus volt, de minimum Az ötödik elem. Jó lenne látni egy teljes koncertjüket is normális hangzással. Az utolsó előttiként elővezetett Monster jó dal, itt lehet meghallgatni.

Ez a fickó a legextrémebb színpadi zúzda közben virtuózkodott (a kép nem Budapesten készült, bár készülhetett volna itt is)

Az átszerelés alatt össznépi bólogatás a Back in Black/Hot For Teacher/Live Wire/Welcome to the Jungle/Dogman/Seek&Destory/Walk kombóra, majd az Animals-szal berobbant a Nickelback. A kvázi slágergyárként működő hard pop rock zenekar idejött Budapestre, adott egy majdnem tökéletes koncertet (jó az elején a hangzás pocsék volt), ellőtte az összes ilyenkor szokásos poént (értsd: ‘koszonom’, ‘Budapessst’, és sok-sok ‘egészsegedre’), és valamivel több, mint másfél órányi mosolyt csalt az emberek arcára az olyan együtt éneklős megadalokkal, mint a Rockstar vagy a When We Stand Together.

Eljátszották az első slágerüket két verzióban is, de más-más refrénnel (How You Remind Me és a Someday). Még saját ötletük újrahasznosítása is kitűnően működött.

A közönség nagyrészt rock vonalról érkező 35-40 évesekkel valamint nem rock vonalról (van olyan még, hogy pop?) tinédzserekből illetve huszonkevés éves hölgyekből állt. Persze ott voltak az ismertebb képernyős arcok is, volt olyan híradós, aki az első sorban tombolt, és volt olyan műsorvezető is, aki valószínűleg a lánya miatt jött el, de őt is elkapta a Figured You Out és a Burn It To The Ground sodró lendülete. We Love to Entertain You!

Mr.Lavigne és Mrs.Kroeger

Chad Kroeger énekes Mr. Lavigne-ként mutatkozott be, és megkérte a hölgyeket, hogy ne veszélyeztessék a házasságát azzal, hogy fehérneműket dobálnak neki fel a színpadra. Két számonként a zenekar tagjai pálinkával (mi mással?) koccintottak arra, hogy tegnap péntek volt (‘It’s Friiiidaaay!’), és legalább hat balladával sokkolták az általában feleségüket/lányaikat/barátnőiket elkísérő férfiakat. A maga szintjén az egész mégis működött.

Vagy talán nem is az a legjobb kifejezés, hogy működött. Én még életemben nem láttam ennyi csinos nőt rock koncerten ilyen őrült módon énekelni, táncolni és ugrálni. A mellettem megőrülő szőke testvérpár folyamatos sikítozása a végére olyan mérteket öltött, hogy azt azonnal rögzíteni kellett volna a következő Elvis vagy Beatles filmhez közönségzajnak. Néha komolyan úgy éreztem magam, mintha a legőrültebb legbelevalóbb női rajongókból összevágott Nickelback koncertvideóban lennék. Mindenesetre örülök, hogy egymás nyakába tudtam segíteni a lányokat az utolsó dalnál.

És itt el is jutottunk arra a pontra, ami miatt úgy éreztem, hogy le kell írnom ide a gondolataimat.

A hangerő tényleg brutális volt, méltó egy vérbeli rock koncerthez. A mai ifjúság viszont tényleg nagy bajban lesz emiatt. Vagy legalábbis sokkal korábban fognak jelentkezni náluk a halláspanaszok, mint kellene. Ha csak heti egy-két alkalommal éri őket ilyen mértékű hangerő stressz… de nem akarok az unalomig ismételt mp3 lejátszós példákkal előjönni. És nem is gondolom, hogy ennek a posztnak a hatására tömegesen indulnak majd el az emberek zajvédő fülillesztékekért a hallásközpontokba.

Valamit azonban tenni kell az ilyen intenzitású hanghatások és a más jellegű zajártalmak ellen.

Ahogy jelenleg állunk, a férfiak körében hamarosan a legnépszerűbb szakmák között lesz az audiológus/hallásspecialista hivatás.

Hogy miért?

Mert még néhány Nickelback koncert, és egy helyen sem fognak találkozni annyi csinos, fiatal nővel, mint a jövő hallásközpontjaiban.

Hosszú, tömött sorokban fognak várakozni a hallókészülékükért.

Van, aki azt mondja, hogy olyan jó volt a koncert, hogy még ez is megéri neki. Hiába, szerinte a Nickelback a 2000-es évek legkirályabb dallamos hard rock bandája.