Zéró tolerancia

Mi kell ahhoz, hogy egy férfi kezet emeljen egy nőre? Meddig kell lealjasodnia ahhoz, hogy bosszúvágytól vezérelve megüssön egy gyereket? Milyen érvek állnak amellett, hogy egy ilyen állatot visszafogadjon a társadalom, és mi a megfelelő büntetés az ilyen számára? Hogyan fogja ez az ember jóvátenni azt, amit elkövetett?  Milyen motivációja lesz erre? Ha nincs belső késztető erő, akkor ki vagy kik fogják elérni azt, hogy legyen?

Csak néhány kérdés, ami azonnal megfogalmazódott valószínűleg minden jóérzésű olvasóban. És gyorsan le is írom, hogy messziről szeretném elkerülni a demagógia legapróbb látszatát is. Azonban itt van ez a felháborító eset, amit szeretnék egy kicsit más szemszögből is körbejárni.

A fül-orr-gégész és audiológus szakorvosok, hallásspecialisták, valamint a hallókészülék iparági marketingesei gyakran értekeznek arról a sajtóban, hogy milyen egyszerű lehetőségei vannak a környezetnek a családtag(ok) hallásproblémájának felismerésére. Az esetek többségében az üvöltő televízió hangját hozzuk fel példaként: a szomszédok, családtagok számára már-már elviselhetetlen a hangerő, a hallásproblémával élő személy azonban – mivel a hosszú évek alatt fokozatosan romlott a hallása – ebből semmit nem érzékel. Az évek alatt folyamatosan hangosítgatta fel a televíziót, nem egyik pillanatról a másikra.

Neki nem hangos a tévé, azonban az egész lépcsőház zeng, vagy ahogy Straub Dezső egy korábbi interjúnkban szellemesen megjegyezte: ‘Azt a két meccset ő (Straub Dezső édesapja – PM) nézte, négy emelet meg hallgatta, úgy bömbölt a készülék. Kérdeztem is tőle: „Papa, nem szidják a lakók ilyenkor a Nagyit?” „Nem tudom, nem hallom a TV-től” – válaszolta.’

Jó példa továbbá az alábbi nagyon kedves, pár perces videó, amiben hallásproblémával élők beszélnek arról, hogy milyen változást hozott életükbe a hallókészülék viselése. 2:00 környékén azt mondja egyikőjük, egy mosolygós úr, hogy amióta hallókészüléke van, ‘nem tesznek szemrehányást, hogy de hangos a tévé’.

És akkor itt van ez a februári nagykanizsai eset, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan. Valószínűleg a tettes pontosan tudta, hogy a szomszédok nagyothallók/siketnémák és valószínűleg nem ez volt az első alkalom, hogy hangosan hallgatták a televíziót. Toleranciáról vagy megértésről nem hogy nem beszélhetünk, de… és most a mondatot nem fejezem be, mindenki illessze oda vérmérséklete szerint a megfelelő befejezést. Nem titkolom, hogy az enyém nyomdafestéket vagy monitor pixelt nem tűrő befejezés lenne.

Természetesen azért van jó pár lehetőség az éphalló/nagyothalló családtagok televíziózásának egyszerre történő élvezetére, és a megoldás is egyszerű. Míg a speciálisan, erre a célra kifejlesztett vezeték nélküli fülhallgatókkal a nagyothalló személy jóval nagyobb hangerőn hallgathatja a televíziót, a család ép halló tagjai a normál tartományban élvezhetik a műsorokat egy időben. Szerencsére ezek az eszközök napjainkban már bármelyik hazai hallásközpontban elérhetőek.

Persze. Jó lenne, ha minél többen használnának ilyen kiegészítőket, mert egy lakótelepi épületben valóban zavaró lehet, ha zeng a lépcsőház. Ezen kár lenne vitatkozni, aki szoros szomszédságban él, az már biztosan bosszankodott az áthallatszó zajok miatt.

Azonban nem gondolom, hogy előfordulhat bármilyen olyan helyzet, amire a megoldás az agresszió lenne. Egyszerűen nem létezik olyan szituáció, ami azt eredményezhetné, hogy egy férfi megverjen egy nőt vagy egy gyereket.

Mélységesen elítélem a családon belüli és a családon kívüli erőszakot is, így remélem ez a nagykanizsai ámokfutó is megkapja majd a méltó (ha van ilyen) büntetését.

Ez ügyben sem lehet más, csak zéró a tolerancia.

“Visszakaptam a hallásomat, ezzel együtt az életemet is”

Hogyan kezdődött a hallásproblémája?

Ép hallással születtem, egészen 24 éves koromig nem vettem észre semmilyen problémát. 25 éves voltam, amikor feltűnt, hogy valami nincs rendben: bizonyos hangokat kevésbé hallottam meg, nem mindig vettem észre, ha megszólítottak. Ezért felkerestem a megfelelő szakembereket, és kiderült, hogy a hallócsontok összenövése, csontosodása miatt jelentkeztek a panaszok. Ekkor műtéttel próbáltak segíteni a problémán, de az eljárás nem volt sikeres, így hallókészüléket kezdtem hordani mindkét fülemen.

Bevált a hallókészülék viselése, megoldotta a hallásproblémát?

Kezdetben sokat segített. Azonban a hallásom fokozatosan romlott és körülbelül 7 év hallókészülék-viselés után már nem jelentett elegendő erősítést. Kétségbeestem, hiszen a mindennapi élet, a legegyszerűbb dolgok is kihívást jelentettek számomra. Nem tudtam, mihez kezdjek, kihez forduljak segítségért. Kezdtem beletörődni, hogy további életemet így kell leélnem. Ekkor jutottam el egy fül-orr-gégész szakorvoshoz, aki megemlítette a műtéti úton beültetett hallásjavító eszközöket.

Hallott korábban erről a lehetőségről?

Nem hallottam róla korábban. Őszintén szólva, elsőre nagyon ijesztőnek tűnt a gondolat, hogy egy „idegen tárgyat” ültessenek a koponyámba.

Miért döntött mégis úgy, hogy belevág és vállalja a műtétet?

Az orvosi javaslat után elkezdtem kutakodni az interneten, megkerestem, hogy pontosan hogy működik, hogy néz ki a készülék. Ezután részt vettem egy tanácsadáson, ahol megnézhettem az implantátumot és a beszédprocesszort, feltehettem minden kérdést, ami felmerült bennem. Ezen kívül lehetőségem nyílt kipróbálni a készüléket egy speciális fejpánt segítségével, otthoni körülmények között is. Arra felhívták a figyelmemet, hogy ez a szemléltetés nem tudja tökéletesen visszaadni a műtét utáni állapotot. A próbahordás alatt vegyes tapasztalatokat szereztem, és be kell vallanom, nem bíztam teljesen abban, hogy ez az eljárás valóban jó megoldás lesz számomra. Ennek ellenére annyira szerettem volna újra hallani, hogy a műtét mellett döntöttem.

Az implantátum rendszer két részből áll: a beültetett implantátumból és a hozzá csatlakozó külső egységből, a beszédprocesszorból. A műtét után azonnal használhatta a beszédprocesszort?

Nem, 3 hét telt el a műtét és a beszédprocesszor aktiválása között.

Milyen élmény volt az első bekapcsolás, mik voltak az első tapasztalatok?

Különleges. Nagyon izgatottan vártam, hogy eljöjjön a nagy pillanat, a műtét utáni 3 hétben szinte semmi másra nem tudtam gondolni. Mikor feltehettem a beszédprocesszort, megnyugodtam: újra hallottam. Jól hallottam! Ez kezdetben furcsa volt, egyes hangokat nem tudtam azonosítani. Például a nadrágom susogását és a zacskó zizegését. Ezeket olyan régen hallottam utoljára, hogy újra meg kellett tanulnom értelmezni őket. A kedvencem a kiskutyám jellegzetes „éhes vagyok, kérek enni” nyüszögése. Szerencsére nagyon gyorsan hozzászoktam mindenhez.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget?

A beszédprocesszor felhelyezése először és másodszor. Illetve harmadszor. Emlékszem, hogy a készülék aktiválása után hazamentem és tükör előtt (valamint tapogatva) próbálgattam a helyes illesztést. Negyedszerre sikerült, azóta nem okoz gondot.

A környezetében élők hogyan reagálnak, mikor megtudják, hogy implantálható hallásjavító eszközt visel?

A családom, a párom és a barátaim először a mérete miatt aggódtak, de mára maximálisan elfogadták, mindenben támogatnak. Szélesebb körben nem igazán tudnak róla, hiszen nem látszik. Még ma sem annyira közismert ez a módszer és készülék, mint a normál hallókészülékek viselése, így kezdetben meglepődnek rajta. Ám ilyenkor megmutatom és elmagyarázom, miről van szó; általában pozitívan fogadják. Persze meg kellett tanulnom nekem is, hogyan magyarázzam el a környezetemben lévőknek a helyzetet. Az első ilyen alkalom elég viccesen sikerült: szerettem volna figyelmeztetni a fodrászomat, hogy ne ijedjen meg, ezért szóltam neki, hogy „Ne lepődj meg, de kiáll egy csavar a fejemből.”

Milyen pozitív tapasztalatai vannak a készülékkel?

Visszakaptam a hallásomat, ezzel együtt az életemet is. Egész nap viselem, csak fürdés és alvás közben veszem le. A másik oldalon még a régi hallókészüléket használom. Jelenleg a kettővel együtt szinte tökéletesen hallok. Nagyon örülök, hogy a műtét mellett döntöttem és biztos vagyok benne, hogy ha a másik oldalon is romlani kezd a hallásom, azonnal vállalom a második műtét is.

Tegnap azonban olyan szórólapot talált kolléganőnk a postaládájában, ami mellett nehéz lenne szó nélkül elmenni.

Már ezt a nagyothalló-készülék szóösszetételt sem szeretem használni – még ha ez rögzült is valamilyen formában a köznyelvben az elmúlt évtizedekben, bár azért szerencsére kezd kikopni -, mert ugye nem nagyon különböztetünk meg kicsithalló-készüléket, de közepesen halló készüléket vagy nagyon-nagyothalló készüléket sem, de bárcsak ez lenne a legnagyobb baj.

Nem fontos most az sem, hogy abban esetben, ha tévesen “nagyothalló készüléknek” írjuk, akkor azzal arra célzunk, hogy a készüléknek nincs rendben valami a hallásával, bár nyilvánvalóan nem erre gondolt a kreatív (khmm…) a tervezésnél.

Abba sem akarok belemenni, hogy ugye cipőt a cipőboltból, és hát hallókészüléket sem biztos, hogy a fa felmosónyelek, az edényfogó hőálló kesztyűk valamint a 12 szálas művirágcsokrok közül kellene kiválasztani. Azt mondjuk el tudom képzelni, hogy léteznek olyan hallásspecialisták, akik kiválóan értenek a palacsintaforgatóhoz vagy a combfixhez, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy az abroszleszorító csipesz szakértő vagy az udvari erős szálú műanyag seprű specialista értene a hallókészülékekhez.

Elmosolygunk ezeken a dolgokon, szinte halljuk ahogy az abszurd humor nemzetközi és hazai  kiválóságai, a  Monthy Python színészei vagy akár a L’art pour l’art társulata könnyfakasztó jeleneteket kreál ebből az árlistából, de a helyzet az, hogy van itt valami, ami nem hagy nyugodni.

Ugyanis van abban valami szomorú, hogy a “nagyothalló készülék” külön kiemelést kapott a szórólap alján, öles betűkkel hirdetve a terméket. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy jól megy a “bolt”, jó pár darabot eladhattak belőle, jó pár embernek bosszúságot és csalódást okozva. Egyáltalán ez valóban hallókészülék vagy csupán valami hangerősítő eszköz? Kizárt dolog, hogy a terméket az előbbinek lehetne nevezni.

Ha valaki nagyon el akarja költeni ilyenre a pénzét, annak azt javaslom, hogy ezt az összeget inkább lottózza el.

Még ott is nagyobb esélye van nyerni, mint a 2800 Ft-os “nagyothalló készülékekkel” jól hallani.

Pearl Jam koncert a Stadthallében – 2014. június 25. Fotó: PM

Soha nem fogom elfelejteni az első találkozásomat a Pearl Jam-mel. 1992 volt. Mivel relatív késésben voltam az edzésről, idegesen robogtam végig a stoplisban a kollégium folyosóján. A tévészobából valami döbbenetesen jó, számomra addig ismeretlen dal hangjai szűrődtek ki a félig nyitott ajtón keresztül.

Jó idők voltak, például akkor még zenecsatorna volt az MTV.

A helység üres volt, valaki úgy hagyta a készüléket. Egy egészen egyedi, de módfelett energikus zenekar fekete-fehér videó klipje ment. Földbegyökerezett lábbal bámultam végig a hátralévő pár percet, akkor már nem számított, hogy elkések vagy sem (persze nem késtem el, Béla bá’), de egyszerűen tudnom kellett, hogy kik azok a kockás inges-bakancsos fazonok.

Akkor ott el is dőlt minden. A zenekarnak mániákus rajongója lettem, több, mint hatvan eredeti Pearl Jam cd és dvd sorakozik otthon a polcomon. Természetes volt, hogy abban a percben megvettem a jegyemet a bécsi koncertre, amikor a jegyértékesítés elindult. Jól tettem, mert már hónapokkal ezelőtt, pár nappal a pénztár nyitás után teltházas lett a show. Mivel a környéken nem játszik idén nyáron a zenekar, így rengeteg magyar, lengyel, cseh, szlovák rajongó tette tiszteletét a Stadthalléban, de láttam venezuelai és brazil zászlót is.

A koncertről nem írok most – úgysem lehet pontosan kifejezni azt a katartikus élményt, a Lángoló Gitárokon pedig amúgy is nagyszerű kritikával tisztelgett Dankó Gábor – viszont egy-két, a bloghoz kapcsolódó érdekességről igen. Ahogyan azt említettem, az elmúlt hetekben több koncerten volt szerencsém részt venni. Mindhármon hatalmas hangerő, dübörgő gitárok, dobhártya simogató dobok, harminc-negyvenes korosztály. Sziasztok, mi vagyunk azok, akik tíz évvel előbb kezdenek el majd hallókészüléket hordani, mint a nagyszüleink.

Biztos szakmai ártalom, de én ilyenkor önkéntelenül is kiszúrom a füldugós rajongókat. Az érdekes az volt, hogy míg a zömében magyar Iron Maiden rajongóval megtöltött Papp László Sportarénában alig-alig láttam, hogy bárki óvta volna a hallását, addig Amszterdamban az Ed Kowalczyk koncerten és Bécsben, a Pearl Jam-en rengeteg rockrajongó gondolt a jövőjére. A mellettem álló osztrák srácnak is volt füldugója, így miután elmondtam neki, hogy honnan jöttem és miért faggatózom annyit, megkérdeztem, hogy készíthetek-e pár fotót róla a blog számára. Mondta, hogy miért ne, szereti Magyarországot, a kétezres évek környékén járt a Szigeten is (a Therapy?-t emlegette), és hogy szerinte teljesen természetes, hogy óvja a hallását, mindig így jár koncertre. Igazából azon csodálkozott, hogy nekem miért nincs a fülemben valami hallásvédő eszköz…

Az osztrák rajongó szerint természetes, hogy óvja a hallását – Fotó: PM

Aztán pár perccel a kezdés előtt észrevettem egy másik releváns rajongót, ott állt pár sorral előttem. Hallókészüléket viselt mindkét fülén. Fül mögöttit, nyitott illesztéssel. Ő is olyan 35-40 éves lehetett. Mivel nagyjából egy percen belül kezdődött a koncert, sajnos már nem tudtam vele beszélni. Pedig szívesen elmondtam volna neki, hogy nagyszerű dolognak tartom azt, hogy valaki nem mond le a zene szeretetéről, a koncertek fantasztikus hangulatáról a hallásproblémája miatt. Csupán jó minőségű, megfelelően kiválasztott és beállított hallókészülék, felkészült hallásspecialista szakember, valamint kellő elhatározás kell hozzá, és ott állhat a tízezer ember között, ugyanolyan izgatottan, mint bárki más a tömegben.

A Touring Poles (Amsterdam, Milan, Trieste, Vienna, stb.) pólós srácról írok – Fotó. PM

Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre a hallókészülékét. Még lefotózni sem tudtam őt úgy, hogy egyértelműen látszódjon az eszköz, pedig a fül mögötti típus ennél jobb szögben nem látszódhatna.

Stigma?

Ugyan. Nem hiszem, hogy akkor, ott ilyesmire gondolt volna. Azért volt ott, mert élőben akarta hallani a világ legnagyobb rock bandáját. Nem volt hajlandó lemondani az élményről. Azt gondoltam magamban, hogy igen, ez az! Ezt a képet kellene megmutatni mindenkinek, aki csak azért nem használ hallókészüléket, mert cikinek tartja.

A zene az emberiség egyik legcsodálatosabb, semmivel sem kiváltható vagy pótolható remekműve. Én sem mondanék le róla, még a világ összes kincséért sem.

Pláne nem egy-két ostoba ember otromba megnyilvánulása miatt.

Itt az ideje tisztán látni. És szerintem hallani is.

Stigma? Megváltás? Elfogadás? Ez a poszt nem arról értekezik, hogy mondjuk Weisz Fanni jelel-e a Köztársasági Elnök úr újévi beszéde közben. Nem is arról, hogy a jelnyelv hivatalos nyelvként szerepel-e az Alkotmányban vagy sem. Nem a siketekről és nem is azokról, akik születésük óta hallásproblémával élnek. Hanem arról a hatalmas tömegről, akiknek a hallása a hosszú évtizedek alatt fokozatosan romlott, és eljutottak arra a pontra, hogy már csak hallókészülék viselésével lehet korrigálni a hallásukat. De jó hír, hogy lehet. Vagy legalábbis lehetne.

Ez a poszt róluk szól, és a társadalom hozzáállásáról.

Nézzünk körül: a hallással kapcsolatos bajok, problémák és a sokszor megoldást jelentő hallókészülékek társadalmi szintű elfogadása a legsötétebb középkori századokat idézi napjainkban. Gyorsan felhívom a figyelmet arra, hogy ez nem csak hazánkban van így. A világ más országaiban is hasonló a helyzet. A társadalom nem képes egyáltalán, vagy nem képes a technikai fejlődéshez hasonlatos ütemben és mértékben elfogadóvá válni. Ez pedig komoly gátja annak, hogy a hallókészülék viselése legtöbbször ne hiúsági kérdés legyen, hanem egyszerűen a mindennapok természetes részévé váljon. Akár a szemüvegé.

Azok, akik hallókészülék viselésével javíthatnának a hallás- és így az életminőségükön egyaránt, gyakran érzik úgy, hogy a társadalom megbélyegzi őket. Sokszor gúnyolódó megjegyzések célpontjaivá válnak, előfordul, hogy a hátuk mögött összesúgnak “süketnek” vagy éppen “bolondnak” nevezik őket.

Azt, hogy még mindig itt tartunk, nagy hiba lenne csupán az “emberek” számlájára írni.

A világon mindenhol ugyanazzal kell szembesülnie a hallókészülék viselőknek

Sokan alapból elutasítóak, hiszen azt gondolják, hogy a hallókészülék egy stigma. Egyfajta megbélyegezettség. Az esetek többségében sajnos még az is előfordulhat, hogy jogosan szoronganak. Ez az érzés gyakran olyan erős, hogy inkább a jobb minőségű hallás, ezen keresztül pedig a jobb minőségű élet örömétől fosztják meg magukat. Inkább nem hordanak hallókészüléket csak azért, hogy nehogy kicsúfolják őket.

Van itt valami, ami számomra egészen döbbenetes.

Azt gondolhatnánk, hogy a következő megállapítások logikusak, kézenfekvőek, magától értetődőek mindenki számára. Azonban a társadalom négy nagyon fontos dologgal egyáltalán nincsen tisztában.

1. A hallásproblémák nem csupán egy szűk réteget, hanem mindannyiunkat érintik. 

A megnövekedett környezeti zajok, a módosult zenehallgatási szokások (iPod-ok, mp3 lejátszók), a zajos munkahelyeken a hallásvédelem gyakorta előforduló teljes hiánya mellett a hallószervek természetes úton történő elöregedése sem kímél bennünket. Előbb-utóbb valamilyen mértékben mindannyian érintettek leszünk, vagy már érintettek is vagyunk. A kérdés inkább az, hogy kinél mikor jön el az a pillanat, amikor bejelentkezik hallásvizsgálatra egy hallásközpontba. A rossz hírem, hogy akkor nem lesz ők meg én. Csak mi leszünk.

2. A hallásproblémáknak különböző fokozatai vannak. Ha valaki hallókészüléket hord, az egyáltalán nem biztos, hogy – és most idézem a köznyelvi szóhasználatot – ’süket’.

Sosem felejtem el, amikor pár évvel ezelőtt egy reklámügynökség vezetője írt nekem egy e-mail-t, pirossal bekarikázva a hirdetésünkön a hallásvizsgálatra szóló telefonos bejelentkezésről szóló részt. Idézem őt: “Hogyan telefonál az, aki süket?” A dolog akkor nagyon bosszantott, egy válaszlevélben elmagyaráztam neki, hogy nem mindenki “süket”, aki rosszul hall. Ma már azt gondolom, hogy nem feltétlenül csak egyedül ő volt a hibás a tudatlansága miatt. Mindenesetre én a helyében előbb utánanéztem volna a dolognak, mielőtt a levelet megírtam volna.

3. Nem minden hallókészülék viselőt nevezhetünk fogyatékosnak.

Ne szisszenjenek fel! Most még ott tart a társadalmunk, hogy hallókészülék nem egyenlő szemüveg, viszont hallókészülék egyenlő fehér bot és tovább egyenlő kerekesszék. És eszerint kezeli a kérdést a média, ami mint tudjuk erős véleményformáló hatással bír. Miért gondolnának mást az “emberek”? Ma, a hallás témakörével kapcsolatban kizárólag egészségügyi műsorba, hátrányos helyzetűekről szóló magazinokba, esetleg a különböző híradásokba lehet bekerülni, de utóbbiakba is csak akkor, ha valami valóban nagy horderejű dolog történik. A poszt második részében szó fog esni arról is, hogy szerencsére egészen nyitott és segítőkész újságírók is segítik a kommunikációs szakemberek munkáját, nagyon sok, nagyon jó tapasztalatom van velük kapcsolatban személyesen nekem is.

4. Azok, akik idős korukra váltak hallókészülék viselőkké, nem minden tekintetben sorolhatóak egy csoportba azokkal, akik hallássérültként születtek, vagy gyerekkoruk óta élnek hallásproblémával.

Ezt most itt nem fejtem ki részletesen, mivel ez egy külön blogbejegyzést igénylő téma, hamarosan külön posztot fogunk írni róla.

Az első kettő észrevétel szerintem könnyen érthető, egyértelmű. A saját véleményem szerint a harmadik és a negyedik az, amiben a társadalom tudása hiányos, és leginkább tévúton jár.

Hogy pontosan mire gondolok, arra párhuzamként érdemes a látás témakörét felhasználnunk.

Kezdjük egy egyszerű kísérlettel.

Menjünk oda tíz olyan emberhez, aki szemüveget visel, és tegyük fel a kérdést: “Kedves Hölgyem/Uram, Ön szemüveget visel, ettől Ön látássérültnek vagy fogyatékossággal élőnek tartja magát?” Önök szerint tíz emberből hány fogja azt mondani, hogy “igen, annak“? És ha százat kérdeznénk meg? És ha ezret?

Aztán kérdezzünk meg tíz olyan embert, aki nem visel szemüveget: “Ön a szemüveg viselőket látássérülteknek  vagy fogyatékossággal élőnek tartja?” Vajon mi lesz a válasz? Természetesen az, hogy “nem”! És ha százat kérdeznénk meg? És ha ezret?

Most tegyük fel ugyanezeket a kérdéseket hallókészülék viselőknek, majd kérdezzünk meg másokat ugyanerről: “Ön a hallókészülék viselőket hallássérülteknek vagy fogyatékossággal élőnek tartja?” Vajon mi lesz a válasz? Az “igen“-ek száma valószínűleg jóval felülmúlja “nem“-ekét.

Ön a szemüveg viselőket fogyatékossággal élőnek tartja? És a hallókészülék viselőket?

Kézenfekvő a kérdés: funkcióját tekintve mi a különbség a szemüveg és a hallókészülék között? Semmi. Mindkettő egy-egy érzékszervünk a tökéletestől eltérő működését hivatott javítani.

És vajon egyenlőségjelet tesz a társadalom egy szemüveges személy és egy hallókészülék viselő között? Sajnos ma még nem. A szemüveget megszoktuk, pedig a kezdetekkor senki nem gondolta volna, hogy komoly divatkellék lesz belőle. Hogy csupán egyszer majd azért akarják egyesek felvenni – akár nulla dioptriás lencsével –  hogy attól szebbnek, jobbnak, okosabbnak látszanak.

Vajon mikor jön el a pillanat, amikor csupán divatból hordanak hallókészüléket a világon? Reméljük, hogy nem annyira sokára. Mert az azt jelentené, hogy az előítéletek megszűntek.

Jó példa még ide a fogszabályzó viselése. Emlékszem, hogy gyerekkoromban ha egy másik gyerek fogszabályzót kapott, akkor könnyen ki volt téve az iskolatársak csúfolódásának. Aztán felnőttként én is rászántam magam arra, hogy megcsináltassam. Tudják mi volt az általános reakció? A gratuláció. Az hogy mennyire igényes dolog ez, meg hogy képzeljem el van, aki ötvenévesen kezdte el hordani, meg hogy sohasem késő. De közben eltelt huszonöt év.

És ez a helyzet a hallókészülékkel is. Az a személy, aki felismeri azt, hogy a fennálló hallásproblémájára a hallókészülék a megoldás, és elkezdi az eszközt hordani, az igenis igényes önmagával szemben. Tesz valamit azért, hogy a dolgok jobban menjenek.

Döntött. Jól döntött. És mi erre a társadalom reakciója?

Egy nagyon jó nevű, fantasztikus szakmai múlttal rendelkező, és a mai napig praktizáló fül-orr-gégész és audiológus főorvos azt kérdezte tőlem egyszer: “Tudod, hogy mi a különbség a vakok és a nagyothallók megítélése között? Az, hogy amíg a vakokat sajnálják, addig a nagyothallókat kinevetik.”

Ez így leírva borzasztó. De sajnos sokszor tényleg így van. (Mielőtt valaki félre akarná magyarázni ez természetesen nem a vakok vagy a gyengénlátók ellen szól, hanem a hallókészülék viselés elfogadása mellett.)

Belegondolt valaki abba, hogy mi ennek az oka?

Kik a felelősök azért, hogy ez a helyzet jelenleg, és kik tehetnének azért, hogy ez a jövőben ne így legyen?

(folytatása következik)

Forrás: lexikon.katolikus.hu

Dr. Rovó László, fül-orr-gégész és audiológus professzor nyilatkozik a műtétről

A médiamegjelenésekről

Hogy kerül egy műtét az összes fontos országos csatorna – M1, M2, Duna TV, RTL Klub, TV2, Hír TV, Echo TV – Híradójába? Hogyan kerül a Magyar Nemzet címoldalára, a Magyar Hírlap második oldalára? Miért gondolja a Metropol, hogy érdemes fél oldalt szentelni a dolognak? Hogy lesz belőle Index címlap vagy hogyan lesz tudósítás a Kossuth Rádió leghallgatottabb műsorába, a Déli Krónikába? És mégis, hogyan fordulhat elő, hogy egy ilyen fontos hírt agyonhallgatnak bizonyos médiumok? A műtétnek vagy Dr. Zombor Gábor egészségügyért felelős államtitkár úr bejelentésének – az újszülöttek kötelező műszeres, azaz objektív hallásvizsgálatának törvénybe foglalási szándéka – van számukra hírértéke?

A Facebook erejéről

A műtét napján az MTV Híradójának Facebook oldala egyetlen egy hírt talált fontosnak a megosztásra: a sikeres szegedi beavatkozásét. A hírt eddig 373 személy találta Like-ra érdemesnek, és 134-en osztották meg az információt az ismerőseik között. Az Index cikkét 658-an ajánlották elolvasásra. Ennél is megdöbbentőbb a Szeged Cafe 822 Like-ja, vagy a Délmagyarország (Csongrád megye napilapja) Facebook oldala, ahol 988 (!) Like és 481 megosztással segítették az olvasók a hír terjedését. Aki naponta használja a közösségi oldalakat, az tudja, hogy ezek hatalmas számok.

Számomra ez három dolgot jelent:

• a jó hírekre vágynak az emberek, és örömmel osztják azokat meg ismerőseikkel
• valami olyasmit viszünk véghez, amit értékel a társadalom még akkor is, ha személyesen nem feltétlenül érintett az ügyben
• a szegedi és környékbeli emberek igazán büszkék a helyi sikerekre

Persze néhány rosszindulatú kommentelő mindig akad, róluk hamarosan egy posztot fogok publikálni a blog hasábjain.

A szegedi emberek összetartásáról

Nem először tapasztalom, hogy a szegedi, vagy tágabb környezetüket tekintve a Csongrád megyei emberek milyen összetartóak. Volt szerencsém együtt dolgozni szegedi színészekkel, gyártásvezetőkkel, operatőtökkel, valamint más, a film/színház területén tevékenykedő emberekkel, és lenyűgözőnek tartottam azt, ahogyan egymást segítik a közös munka során. Kiálltak egymásért mindig, minden pillanatban. Akkor még azt gondoltam, hogy ez a művészek közötti különleges kapcsolat miatt lehet. Persze az is volt, de nem csak az.

Korábban jó pár fontos eseményen együtt dolgoztunk a szegedi újságíró kollégákkal. Ilyen volt többek között az első hazai Cochlear Baha 4 Attract premier is. A különböző televíziós stábok, a helyi tudósítók a mostani műtéten ugyancsak ott voltak. Azonnal jöttek, mert valami országos szinten fontos, de ugyanakkor Szeged városának is jó hírét keltő eseményre hívtuk őket.

Sokat hallani a nézettségért, olvasottságért, hallgatottságért folyó ádáz küzdelemről. De amikor a helyi tudósítók egymásnak adják a drótot a műtétről (a kedvenc M1-es riporterem szól az MTI-s kollégának, a kiváló fotós a Lánchíd Rádiónak, stb.), amikor az RTL Klub nagyszerű riportere, az éppen a műtőben forgató TV2-s operatőrnek a műtő előtt hagyott táskáját és kamera állványát gondolkodás nélkül magához veszi, és leviszi a sajtóbeszélgetés helyszínére, vagy amikor a Hír TV és az Echo TV operatőre egyszerre forgat a viszonylag kicsi műtőben, és elosztják egymás között, hogy ki veszi a nagy totált, ki pedig a közeliket, és az anyagokat megosztják egymás között… akkor azt gondolom, hogy igen, ezt az élet minden területén így kellene csinálnunk. Kedves szegedi Kollégák, minden tiszteletem a tiétek!

A szegedi stábok és tudósítók: minden tiszteletem a tiétek!

Sajtóesemény Szegeden? Biztosan balhé lesz a környéken!

Amikor tavaly ősszel a világon először végezte el Rovó Professzor az általa kifejlesztett új műtéti technológiával a Cochlear Baha 4 Attract műtétet, akkor is meghívtuk a sajtó munkatársait az eseményre. A beavatkozást hosszú egyeztetések előzték meg, Svédországból és Svájcból is érkeztek specialisták, hatalmas előkészület volt a Klinika részéről is. Minden rendben ment, míg a műtét előtti délután nem messze Szegedtől, egy Romániából érkező osztrák Hummer-es elütötte a munkáját végző rendőrmotorost. A szörnyű esetre persze nem csak aznap, hanem másnap reggel is “hivatalos volt” a média. Megértem őket, hogy ott volt a helyük, az egész ország megdöbbenve várta az újabb híreket. Eljött minden pr-es rémálma, amikor váratlanul valami nagyobb érdeklődésre számot tartó, kihagyhatatlan dolog történik közvetlenül a sajtóesemény előtt. A szegedi sajtós kollégák pozitív hozzáállásuknak és logisztikai képességeiknek köszönhetően azonban mégis megoldották valahogy a helyzetet, és a Baha műtétről és a balesetről is tudósítottak.

De azt az estét tényleg nem kívánom senkinek.

És persze most sem maradtunk ki a jóból. A műtétnek vége, szülőkkel riportok elkészítve, Rovó Professzor még egy utolsó egyeztetésen Dr. Zombor Gábor államtitkár úrral, kamerák a helyükön, újságírók jegyzetei és diktafonjai bekészítve. Ez a nap csúcspontja, egy pr-es számára az utolsó lépés a pár órán át tartó halhatatlanság felé vezető úton: Államtitkár úr be fog jelenteni valami nagyon fontos dolgot, Professzor úr részletesen beszámol majd a műtétről, Terman Tibor, az Amplifon Kft – az implantátum hivatalos hazai disztribútorának ügyvezetője – beszélni fog az implantátum működéséről.

Dr. Zombor Gábor, Prof. Dr. Rovó László és Terman Tibor

Minden és mindenki a megfelelő helyen. Ez az! Két perc – mondom a sajtós kollégáknak, amikor hirtelen nagy zsivaj támad a teremben, mindenki kapkod a telefonja után. Beérkezik egy hívás, hogy a TEK letartóztatott nyolc autópálya rendőrt. Ez nem lehet igaz. A stáboknak menniük kellene, hirtelen tapintható lesz a feszültség, senki nem akar lemaradni semmiről… aztán belépnek a főszereplők, és az újságírók újra jelesre vizsgáznak. Maradnak, kérdeznek, érdeklődőek. És persze este látom a Híradókban, hogy kitűnő riportot forgattak a TEK-es akcióról is.

Szegeden így mennek a dolgok.

18 tesztelt játékból 7 (!)  adott ki 100 dB-nél magasabb hangokat (ref.: egy láncfűrésznek kb. 100-110 dB a zajkibocsátása)

Vajon hányan feltételeznék, hogy a boltokban kapható gyermekjátékok akár károsak is lehetnek a picik hallására? Ugye Ön sem gondolta volna? Miért is tenné? Hiszen nem igazán szokás erről beszélni.

A napokban számos gyermekjátékok biztonságával foglalkozó írást, útmutatást olvastam, de egyet leszámítva egyik sem tért ki a játékok által kibocsátott hangok káros hatásának veszélyére. Pedig számtalan útmutatót találhatunk az interneten, melyekben leírják, hogy mire ügyeljenek a szülők a gyermekjátékokkal kapcsolatosan: apró alkatrészek, amelyeket beszippanthatnak; vegyi anyagok, melyeket a gyártók használnak, és károsak lehetnek; éles, hegyes szélű játékok, melyek megsérthetik a kicsiket; gyúlékony anyagok; stb. Íme, egy EU-s útmutató szülőknek (angolul) http://bit.ly/1fjystX. Egyetlen egy olyan útmutatót sem találtam, amely felhívná a kedves és gondos szülők figyelmét arra, hogy a játékok esetleg károsak lehetnek a gyermekeik hallásának egészségére.

Egy szervezet mégis akad a világon, amely még erre is gondol. Az SHA-t (Sight and Hearing Association) 1939-ben alapították azzal a céllal, hogy fellépjenek a megelőzhető látás- és halláscsökkenés ellen. A szervezet minden évben kiad egy jelentést azoknak a játékoknak a listájával, melyek komoly veszélyt jelenthetnek a gyermekek hallására. Úgy tűnik, nagyon is szükség van erre: rengeteg olyan játék csücsül a boltok polcain, melyek hangkibocsátása meghaladja 90 decibelt (dB), sőt akadnak olyanok is, melyek a 120 dB-t is elérik (összehasonlításképpen egy láncfűrésznek kb. 100-110 dB-es a zajkibocsátása).

Általánosságban elmondható, hogy a 80 dB-t meghaladó zajkibocsátás már halláskárosodás kialakulásához vezethet. Lássuk, hogy a zajszennyezés különböző szintjei mennyi idő alatt vezetnek hallásveszteséghez:

De térjünk vissza az SHA kutatására. A felmérést úgy kezdik, hogy a szervezet munkatársai meglátogatnak különböző játékboltokat, és megvásárolják azokat a hangokat kibocsátó játékokat, amelyek károsnak tűnnek a gyermekek hallására. Ezt követően kontrollált körülmények között egy zajszintmérő műszerrel kétféleképpen is megvizsgálják a játékok által kibocsátott hang erősségét: egyszer úgy, hogy a mérőműszert közvetlenül a játékhoz tartják, egy másik alkalommal pedig 25 cm-es távolságot hagynak. Erre azért van szükség, mert figyelembe kell venni, hogy a gyerekek hogyan is használják ezeket a játékokat. Abban mindenki egyetért, hogy legalább kartávolságban vannak ezek a játékok a hangkibocsátás közben, és ez a kartáv gyerekeknél meglehetősen kicsi. Azonban az is megfigyelhető, hogy a gyerekek gyakran tartják a játékokat közvetlenül a fülükhöz játék közben. Emiatt történik a kétféle mérés. A 2013-as mérési eredmények megdöbbentőek, akadtak olyan játékok, melyek akár 15-30 perc alatt is halláscsökkenést okozhatnak. Az alábbi játékok bizonyultak a legveszélyesebbnek:

 Forrás: Audiologyonline.com

Mit tehet a szülő? Hiszen előfordulhat, hogy a Magyar játékboltok polcain is találkozhatunk  kelleténél hangosabb játékokkal. Azt javasoljuk, hogy mindenképpen próbáljuk ki a játékot a vásárlás előtt. Sokszor nem raknak elemet a játékokba, emiatt azt csak otthon lehet őket kipróbálni. Na, az ilyet inkább hagyjuk. Mérőeszköz híján a saját belátásunkra kell hagyatkoznunk, de ez is több, mint a semmi. Próbáljuk ki a játékot úgy is, hogy közvetlenül a fülünkhöz emeljük, és úgy is, ha eltartjuk magunktól. Ha tehetjük, vásároljunk olyan játékot, amin van hangerő szabályozó. Ez csak rajtunk múlik. De mi történik akkor, amikor születésnapra, ünnepekre ajándékba kap a gyerkőc egy új kedvencet, amit persze nem kobozhatunk el tőle hatalmas sírás-rívás és örökharag nélkül? Próbáljuk meg átlátszó fóliával bevonni a játék hangszóróját, ez biztosan tompítani fog a hangkibocsátáson. Ha nem megy, a gyermekünk egészsége érdekében inkább szabadítsuk meg őt a játéktól, és próbáljuk meg kárpótolni érte valamivel.

Ne feledjük! A zajártalom okozta halláskárosodás megelőzhető. Vigyázzunk a picikre!

(Forrás: Audiologyonline.com)

A tavalyi évben járta be a zenei világsajtót és a brit bulvárt a hír, hogy Noel Gallagher (47), az Oasis gitárosa és fő dalszerzője fülzúgástól szenved. Azóta kiderült, hogy Noel testvére, az énekes Liam (42) is hasonló cipőben jár, évek óta küzd a tinnitus-szal. Amikor Liam-et arról kérdezték, hogy hogyan vélekedik a fülzúgás problémáiról, egészen furcsa választ adott. Olyan tipikus, balhés liamgallagherest.

Amikor a The Sun érdeklődött, Liam a következőket válaszolta: “Kétségtelenül fülzúgásban szenvedek. Nem is valódi rocksztár az, akinek nincs ilyen problémája. Megtanultam együtt élni vele. Belenyugodtam. Megpróbálom túlharsogni. Büszke vagyok rá.”

Azt mondja: “büszke”. Liam, én kedvellek nagyon, tényleg, de nem hiszem, hogy komoly bajod lenne.

Az interjúban szó esik Noel fülzúgásáról is, de az elmúlt húsz év alatt a nyilvános testvéri civakodásokból, az arra kiéhezett brit bulvárnak bőséges témát szolgáltató testvérpár fiatalabb tagja csak a szokásos ‘kit érdekel’ típusú választ adta.

A manchester-i zenekar évekkel ezelőtt kettévált, 2009-ben Noel Gallagher úgy összeveszett testérével, hogy pár perccel egy párizsi koncertjük elkezdése előtt, 18 év után kivált az Oasis-ből. Noel jelenleg a szólópályáját egyengeti (Noel Gallagher’s High Flying Birds – itt lehet belefülelni), míg Liam, és a maradék három Oasis tag Beady Eye néven már a második albumát adta ki. Tőlük nagy kedvencem a Flick of the Finger, amit pedig itt lehet meghallgatni.

Noel és Liam Gallagher 2009-ben

A rockzenészek körében gyakori tünet a fülzúgás. Ha már a briteknél tartunk: Chris Martin, a Coldplay énekese, Pete Townshend, a The Who gitárosa, Phil Collins, Morrissey, Eric Clapton és Ozzy Osbourne is hasonló problémákkal küzd, mint a Gallagher fivérek.

Hogy az Oasis dalok előadása és hallgatása tinnitus-t okozna? Szinte teljesen kizárt. Csak a Wonderwall videoklipjét több, mint 97 millióan, az elmúlt 25 év első számú együtt éneklős dalát (neeem, nem az Egyszerű dalt), a Don’t Look Back in Anger-t pedig 31 millióan látták. Tömeges bejelentésről mégsem érkeztek hírek. És hát magamon sem vettem észre semmilyen változást. Pedig én tényleg nagyon sok Oasis-t hallgatok.

Úgyhogy mindenki nyugodtan tekerje fel a hangerőt. A tinnitus (sajnos) ennél jóval összetettebb dolog.

>> Kapcsolódó cikkek:

• A fülzúgás a betegágynál
• Fülzúgás lámpafénynél
• Tinnitusosok tízparancsolata

Eddie például nincs lefotózva az utóbbi évtizedek amerikai elnökeinek legjavával, ellentétben az ír énekessel. Viszont Mr. Vedder az ismert nevét nem egy hallókészülék üzletről kapta. Szemben Bono-val, aki igen. Bár többen esküsznek rá, hogy egy kutyaeledelről. Tudtad?

Hé, Bono…tudok egy jó szaxist/…tudok olajat olcsón/…tudok egy munkát avagy U2 helyett B4 – Bill, Bush, Barack & Bono

Ezt a bejegyzést tulajdonképpen Fazekas Richie barátomnak, kollégámnak kellene írnia. Ő nagyon kedveli a U2-t, én meg nagyon nem. Szerintem ő sokkal jobban megírná ezt. Pedig becsületemre legyen mondva, tényleg többször nekifutottam például a Joshua Tree-nek is, mert azt mondták (pontosabban Gabi te mondtad), hogy az a legjobb U2 album. És én elhittem neked. Ha ez a legjobb, milyen lehet a többi – gondoltam az A oldal vége felé magamban. Kilencven-valamennyi volt, és kazettás magnó. Akkoriban a U2-ról a WU2 sampon jutott eszembe, de nem tudom miért.

Azt meg már alig merem leírni, hogy ennek a bejegyzésnek a munkacíme a Bono és a vonó volt. Emiatt elnézést kérek minden érintettől. Sok barátom, ismerősöm szereti a U2-t, és mind kiváló ember. Elfogadom, hogy valószínűleg bennem van a hiba. Ennyien nem tévedhetnek…

Bono és Eddie Vedder – Friends will be Friends

Szóval mi ez a hallókészülék üzlet dolog?

Bono 1960-ban született Dublinban, és gyermekkorát is itt töltötte. Már nagyon fiatalon tagja lett egy utcai bandának, aminek Lypton Village volt a neve. A srácok egyfajta becenévadási bűvöletben éltek. Azt gondolták, hogy ezek a nevek jobban tükrözik a személyiségüket, mint a valódiak. Ezért Paul David Hewson – aki még ezen a néven lépett be a Lypton Village bandába – hamarosan egyfajta becenév evolúciós spirálba került. Érdekességképpen íme itt van – történeti sorrendben – a kis Paul, pre-Bono beceneveinek a listája:

Steinhegvanhuysenolegbangbangbang (nem is értem, hogy miért nem ezt használja már)

Huyseman

Houseman

Bon Murray

Hogy kreatív vagy sem, döntse el mindenki maga. Ennél a pontnál azonban névadó történetünk egy fontos mérföldkövéhez ért. Működött ugyanis egy hallásközpont Dublinban. A fiúk sokat jártak arra. A neve Bonavox Hearing Aids (Bonavox Hallókészülékek) volt. Most is az.

Bonavox hallókészülék üzlet, ahonnan Bono a becenevét kapta – 9 Earl Street North, Dublin

Innen jött az ötlet Gavin Friday-nek, az egyik barátnak és bandatagnak, hogy a Bonavox névből kiindulva a Bono Vox nevet adja Hewson-nak. Nyilván a Bono sokkal férfiasabb, mint a Bona… Az új névnek kezdetben egyáltalán nem örült a főhősünk. Egyszerűen nem tetszett neki. Aztán amikor megtudta, hogy a Bona Vox latinul jó hangot jelent, akkor megbarátkozott vele. Így lett Paul David Hewson-ból először

Bono Vox of O’Connell Street,

aztán

Bono Vox,

majd a Voxot elhagyva, csupán

Bono.

A ’70-es évek végétől használja, és a világ ma is így ismeri. A családja és a U2 tagjai is Bono-nak szólítják őt. Viszont a felesége egyszerűen csak B-nek hívja. Állítólag. Mondjuk tovább már nem nagyon lehet rövidíteni, így valószínűleg most már marad is B.

Bono, a világ egyik legismertebb és legkedveltebb popzenésze Írország legrégebbi hallókészülék forgalmazó üzletéről kapta a nevét. Döbbenet!

Gondoltad volna?

A Bonavox második dublini hallókészülék üzletének megnyitó bulija a Sandyford Road-on – bárki felveheti Bono fejét

Ha valaki Dublinban jár, és U2 rajongó, érdemes felkeresnie a helyet (9 Earl Street North), és kattintania pár képet. A rajongók elképesztőek. Vannak emberek, akik például Londonban a Berwick Street úttestjén fotózkodnak csak azért, mert egy ottani kép szerepel az Oasis What’s the Story Morning Glory albumán. Például én. Kult-tartalmát tekintve egy micro Abbey Road, zebra nélkül.

Kedves, idős barátom kálváriáját osztom most meg Önökkel.

Szóval, idős barátom – hívjuk őt Zoltánnak – egy ideje észlelte, hogy a társaságban, a színházban, a moziban korántsem ért olyan jól mindent, mint régebben. Ebben sajnos nincsen semmilyen meglepő dolog, mivel egy bizonyos kor után – nagyjából 45 év körül – a hallásban egyfajta fiziológiai hanyatlás kezdődik el. Hasonlóan a látás fokozatos romlásához. Zavarta Zoltánt a dolog, persze, hogy zavarta, hiszen mindig is aktív társasági életet élt. Semmiképpen nem akart lemondani az aktív életről – miért is akart volna – viszont a hallásproblémái egyre jobban akadályozták őt a beszéd megértésben, ez pedig a társas kapcsolataira is hatással lett.

Mit tesz ilyenkor az ember, mit tett Zoltán?

Elment a patikába segítséget kérni, mert biztosan nem lehet semmilyen komoly probléma, éppen csak be van dugulva a füle. Alaposan sikerült is bevásárolnia mindenféle csodaszerből. Otthagyott jó pár ezer forintot, majd hazament, és fújta-szívta lelkesen a fülét a csodaszerekkel és eszközökkel. És alig valamivel lett rosszabb az eredmény, mint azelőtt volt.

Alaposan bevásárolt csodaszerekből, és otthagyott jó pár ezer forintot

Nem adta fel a dolgot, rendelt magának egy “hallását elősegítő eszközt”. Tudják, azt az erősen hirdetett szerkezetet, amivel – a reklám szerint – kihallgathatjuk a szomszéd szobában beszélgető barátainkat. Elképesztő. A számla összege itt már öt számjegyűre rúgott. Zoltán buzgón viselte az új “csodaeszközt”, de a változás csak annyi volt, hogy a hangos hangoktól minden pillanatban összerezzent.

Viszont továbbra sem értette, hogy mit mondanak a körülötte lévők.

Körülbelül fél éves kínlódás után, amikor a házilagos módszerek már csődöt mondtak, csak ellátogatott hozzám. A részletes fül-orr-gégészeti és audiológiai vizsgálat kiderítette, hogy a fülzsír eltávolítását célzó eszközök beszerzése teljesen felesleges volt, mert a füle tiszta.

Sokan a szerencsében bíznak és feleslegesen költenek el sok pénzt “csodaszerekre” ahelyett, hogy szakorvoshoz fordulnának

A hallásromlást ugyanis a belső fül vérellátási zavarából következő idegi eredetű nagyothallás okozta, ami a sok halogatás miatt már egy viszonylag rossz beszédértéssel társult. A hallókészülék próba sikeres volt, hirtelen felhangosodott, és érthetővé vált a világ. Fontos különbség volt számára, hogy a különböző élethelyzetekben a hallókészülék technikai tudásának köszönhetően csak a valóban fontos hangok erősödtek fel. Az utca zaja, a zavaró háttérzajok nem, míg a beszédhangok igen. Fantasztikus a tudomány! Jelenleg az ingyenes próbahordás keretében ismerkedik újra a világ hangjaival.

Remélem, ezúttal sikerrel jár.